Csak egy kis taps...

Attól tartok nem én fogom itt online megváltani a világot, se Pulitzert nem remélek. Hovatovább azt se kívánom megmondani senkinek, hogyan fogyjon le vagy hízzon meg, és hányszor tornázzon naponta. Csak úgy írogatok, tovább szeretném leszögezni, hogy minden, amit most vagy a jövőben leírok, szubjektív és kizárólag a saját véleményem. Mielőtt valaki berágna… J

Na mer az van, hogy volt hétvégén Superbody. Mivel pár hónapja az egyik (talán egyetlen és talán legnagyobb) magyar testépítő legendával töltöm az időm szoros edzés-szimbiózisban, alapértelmezett beállítás volt, hogy elmegyünk és megtekintjük. Én értem, hogy ez a sport nem egy „hagyományos” közép-Európai műfaj, és mint olyan, egy vékony réteg a célközönsége. Én azt is értem, hogy ez Amerikában fejlődött, épült-szépült és nőtte ki magát, ahol teljesen más a temperamentuma az embereknek. Azt viszont nem értem, hogy aki már kimegy egy ilyen rendezvényre, utazik, és fizet érte (nyilván mert érdekli, mert ő maga is benne van, vagy benne szeretne lenni, vagy bánomisén izmosember-fétise van) az miért, MIÉRT ül a nézőtéren, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a versenyzők éppen megfeszülnek a színpadon…  Ezek meg ülnek, és még arra sem képesek, hogy a két tenyerüket ritmusosan összeütögessék. Nem kell kérem itt amcsi módra vadul őrjöngeni meg „ómájgád” elájulni. De egy kis taps. Hogy még az sem??? Alapvetően nem szeretek háborogni (detényleg), viszont ezen én úgy felidegesítettem magam, hogy a végén én lettem az őrjöngő tömeg a nézőtéren, és azt hiszem néhány rosszabb pillanatomban be is szóltam a kis buta fejjel bambuló szomszédaimnak J Jó, hogy nem vertek meg, ha belegondolok. J

Ettől függetlenül a rendezvényt létrehozó táplálékkiegészítő-márka tényleg kitett magáért, profi volt a szervezés, a színpad, óriás kivetítőfal, fények, miegymás. Le a kalappal. Még ajándék pólót is osztottak. A versenyzők jól felkészültek voltak, szépen odatették magukat. A győztesek tényleg kiválóak voltak (bár nyilván az én szakmai hozzáértésem erősen korlátozott, de ígérem utánaolvasok, hogy milyen kritériumok alapján pontoznak ezeken a versenyeken, mert érdekel). De hát ez a közönség… mer’ vágom én hogy több órás verseny ez, és hogy nem lehet több órán keresztül folyamatosan tapsolni. De szerencsétlen, aki évekig edz, diétázik, vízet hajt, barnítóz, színpadra áll, mosolyog, mintha nem húzná a görcs minden izmát éppen, erre mit kap? Semmit. Egy csomó bután bámuló fejet. KI ÉRTI EZT? Én nem.

Egyébként eredetileg az egész irományomat azért kezdtem el, mert felfedeztem, - szolgálati közlemény következik - hogy a Metro áruházban lehet kapni stevia (vagy sztívia vagy nem tudom, hogy mondják magyarul) növényt, cserépben. Kicsit utánanéztem, és hihetetlenül egyszerű a növényből közvetlenül édesítőt csinálni. Lehet, hogy bepróbálom, majd beszámolok J 

I am back

Mindenkinek van egy álma. Az enyém egy olyan élet, amiben azt csinálhatom, amit szeretek és amihez még véletlenül értek is. Ez pediglen bármi, ami a sporthoz kötődik. Na nem feltétlen arra gondoltam, hogy óriásműlesíkló-pályagondnok lennék szívesen, de végülis miért ne. Báááár... 

Szóval a terv a következő: felveszem a kesztyűt a bürokráciával és pályázok-beadok-kérvényezek-illetékbélyegezek, csak hogy végre elinduljak afelé az élet felé, amit elképzeltem. Nem könnyű ez, van aki azt mondta hogy „most még lázadsz aztán feladod”, én biztos vagyok benne, hogy nem így lesz, akaratom acélos. Persze fel vagyok készülve, hogy nagyon lassú folyamat lesz ez, viszont szerencsére egyelőre nem ebből kell megélnem, tehát van időm kísérletezni és megtalálni az IGAZI piaci rést, amit betölthetnék. Elképzeléseim már mindenesetre vannak. Addig is mozgok rendületlenül, képzem magam, és szeretnék újra edzést is tartani. Ha nem bánjátok, meg is osztanám ezeket veletek a jövőben. Addig is legyen szép napotok!