2016. november 4., péntek

(Ex?) barátaimnak...




Lehet hogy a végén egyedül maradok, nyilván az én hibám, de k*rvára unom, hogy engem bárki megbánthat, és még én megyek hogy beszéljük meg, én érdekes módon soha senkinek nem vagyok annyira fontos hogy ő jöjjön, hogy miért nem keresem. Nyilván nem vagyok annyira értékes vagy jófej, mondom, nyilván az én hibám, de ez van. Elegem van. Föladom. Nem fogok többet mások után kaptatni, hogy beszéljük meg hogy TE miért voltál paraszt.
Mindig én ragaszkodok másokhoz jobban mint ők hozzám. Rák vagyok, és mint olyan hátrafele tekingető érzelmes és rágódó idióta. És igen, kommunikációban sem mindig vagyok a legjobb.
Sajnos sokan lemorzsolódnak, ez van. De akkor se fogok én szaladgálni soha többé senki után hogy még én magyarázzam el, hogy valaki más hogyan bántott meg és észre se vette vagy akár leszarja.
Én tudom, az agyam tudja hogy nem (feltétlenül) az én hibám. De mégis mindig én őrlődök.

Miért mindig ÉN kezdeményezzek hogy beszéljük meg, hogy valaki más volt igazságtalan.
Békülnék én, ha jön valaki hogy figyu átgondoltam és bocsi... de ilyen SOSE történt még, hanem én megyek, hogy az "én legyek az okosabb" pszichológiai hadviseléssel megértessem hogy miért f*sz valaki más és ez nekem miért esik rosszul, aztán sokszor még a végén én jövök ki belőle szarul mert még megmagyarázzák nekem, én meg csak állok ledöbbenve, és kullogok el, hogy ebből meg hogy hoztuk ki ezt?



Unom. Fáradt vagyok, és unom. Ha nem kellek másoknak, ez van. Nem akarok többet én puncsolni, hogy naaaa lécci hadd béküljünk ki pedig te bántottál meg engem. Elég.
Tényleg elfáradtam. Ott volt sok évvel a hátunk mögött több barátnő, akiknél SEMMI rosszat nem tettem (sőt, én voltam éppen nyakig a kakiban amikor az állítólagos, máig nem tudom, hogy milyen gaztettet elkövettem) mégis évekig gyötört hogy mi a fene bajuk van velem, én végeztem ezzel. Van aki azért rágott be rám mert kb 2 éve nyáron lemondtam egymás után két bulit. VÁLTAM vazze. Egyedül, nyakig a sz*rban ügyvéddel harcolva próbáltam meg 10 körömmel a jég tetején maradni, hónapokra nem emlékszem az akkori időből, de frankón. Meg se kérdezték, hogy amúgy hogy vagyok, csak az a bűnöm, hogy két lánybúcsúra meg voltam hívva és nem mentem el. Tényleg, ki ment volna el a helyemben? Azóta is tart a büntim. Örültem, hogy élek és túlélem a napokat és este elájulhatok és nem kell ébren lennem. Ha rákérdezett volna bárki hogy vagyok, elmondtam volna, de akkor nem akartam és nem tudtam a bulimeghívásra panaszáradattal reagálni. Na, ilyen óriás bűneim vannak amik azóta sem évültek el... 

Fáradt vagyok. Ha én nem írogatok embereknek, nekem ugyan meg se szólal a telefonom hetekig. Nyilván mondom, hogy az én hibám, nem tudom mit kellett volna másként csinálnom.

Ma éjjel is ezen agyaltam hogy mit kéne tennem de igazán hajnalra arra jutottam hogy öreg vagyok bohócnak. Amúgy se vagyok egy ilyen udvartartás-tartó típus, aki körül zsonganak az emberek, de azért néha jól esne ha valaki rámböfögne egy "hogyvagy"-ot, vagy legalább visszaírna, ha én kérdezem őt, hogy hogy van. 

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, sőt. Sose mondtam, hogy nem bántottam meg soha senkit. Viszont aki a barátom azért hajnali 2-kor átmegyek futva a városon. Csak ebből jelenleg nagyon kevés és egyre kevesebb van. 

Leszarom tabletta kéne, de nem tudom bevenni, egyszerűen nem vagyok az a típus. Ha fejben el is döntöm sokszor, hogy leszarom, azon kapom magam, hogy ezen tépelődöm. Meg hát az utóbbi években ez megsokasodott, hogy más emberek voltak parasztok, és őszintén magamba néztem, tényleg, komolyan, és én igazán tudok bocsánatot kérni, de egyszerűen nincs miért és mégis én vagyok ejtve a végén én meg csak pislogok mint béka a pocsolyában hogy mi a fene történt...?  Van akinél úgy jöttem rá hogy valami rejtélyes okból rosszban vagyunk, hogy írni akartam neki névnapi/születésnapi/bárakármilyen üdvözletet, és akkor láttam hogy letörölt a ismerősei közül, mert a mai világban a virtuális szakításnak igenis jelentősége van, bár én őszintén leszarom a fészbúkot, de akkor is számít. És közben tök szar érzés hogy ennyit érek, majd a végén még én leszek minden gonoszság Ősanyja, maga Voldemort, kinek nevét nem ejtjük ki, mintha legalábbis egy fertőző kelés lennék valaki seggén. 

Nem akarok senkit bántani, sőt, ne bántsuk egymást. Mindenkinek van elég baja, dolga, feladata, nem kell megnehezíteni senki életét még jobban. Ne gyártsunk újabb karmákat. Mindenkinek van épp elég megoldandó feladata az életben, én senkit nem kívánok megmenteni sem önmagától sem semmi mástól. Én önmagamon kívánok segíteni azzal hogy leteszem ezt az egészet, menjen aki akar, én elengedem a bűntudatot olyan dolgokkal kapcsolatban ahol nem is hibáztam, legalábbis nem tudatosan. Nyilván valahogyan hibáztam, ha így alakultak, de nem tudok róla. Szeretnék a saját utamon a saját feladataimmal megbirkózni, a saját helyem megtalálni, aki barátként jön velem, szeretettel várom de én nem megyek senki után többé. Sok boldogságot kívánok minden volt barátomnak, azoknak akik tényleg azok voltak és azoknak is akikről csak én hittem. Ha lesz még dolgunk egymással úgyis találkozunk, ha nem, akkor köszi mindent. Megszenvedtem - habitusomból adódóan talán triplán is - hogy ezt ki tudjam mondani, de menjetek. Volt bennem félelem az egyedül maradástól, hogy "nem lesz egyetlen barátom sem", volt harag, düh, sértődöttség. Sokáig. Lassan rá kell jönnöm majd (még nem tartok itt) hogy mi az a pozitívum amit ezekből magammal vihetek tovább. Egyelőre még csak a negatív érzéseket sikerült felcserélnem bocsánatkérésre és megbocsátásra. Őszintén sajnálom ha bárkit megbántottam, bárhogyan, bár nem is tudok róla. És tényleg nem haragszom én sem. Nem lettem sem spirituális sem nem bolondultam meg, csak nem szeretném önsorsrontásba fordítani az életem. Amikor a világ olyan nagy és olyan szép... 

Remélem lesznek még régi-új barátaim, őszintén várom mit hoz a jövő. Peace & Love