Emlékszel arra, aki feladta? Mások sem...

Nemcsak az utóbbi időben, hanem folyamatosan az évek alatt egy csomószor hallottam egyfajta kifogást, amit sosem tudtam hova tenni, mert őszintén szólva nem is értem. Sokféleképpen hangozhat, de a lényege az (és biztos vagyok benne hogy, mindenki hallotta - rosszabb esetben mondta is - már), hogyaszongya: “én már kisportoltam magam gyerekkoromban” vagy hogy “én futottam már eleget”, esetleg “én sportoltam annó, onnan van még izmom”, netán “15/18/20/22 évesen volt egy nagyon rossz élményem/sérülésem/stb, azóta nem sportolok”. És még folytathatnám, biztos össze tudnék még szedni ilyenből egy 30-at gondolkodás nélkül. Mint ahogy azokból is, hogy igazából respekt, mert elkezdte a sportolást, de valamiért rövidesen abba is hagyta. 

A kisgyerekek még két szoba között is futva közlekednek, kúsznak-másznak, meg nem állnak egy percre sem. Viszont sajnos felnőtt korunkra elfelejtünk sportolni: már nem futunk, nem szeretünk lépcsőzni sem, legjobb barátunk a mozgólépcső, ha tehetjük, mindenhova autóval megyünk. És mindezt csupán azért, mert lusták vagyunk. Meg nyár van, meleg van, amúgy is izzadok eleget. Meg most ezt még kihagyom de hétfőtől újra lejárok. Közben lejár a bérletem és sose megyek többet.

Nemrégiben beteg voltam meg le is sérültem, szóval kénytelen voltam kihagyni a mozgásból (nem versenysport, sima egyszerű mezei mocorgás, heti 2-3 futás, ilyesmi, semmi véresen komoly) pár hetet. Múlt héten újrakezdtem a futást. Mit ne mondjak, egy Margitszigetkör (5,3km) nem tudtam teljesíteni, úgy, hogy a betegség előtt két kört simán nyomtam. Háromszor kellett megállnom (=sétálni, nem igazából megállni, és a végére konkrétan meghaltam. Úgy vánszorogtam el a villamosig mint aki maratont futott legalább. Ennyit jelent három hét. Azután szombaton elmentem az egyik kedvenc edzőm órájára, (aki amúgy egy állat, de imádom) és most nem tudok járni, olyan izomlázam van. Szóval három (vagy 4, nem tudom már pontosan) hét volt a kihagyás. Nem 3 hónap vagy 3 év. Nem értem, hogy hogy hivatkozhatnak emberek arra, hogy régen, gyerekkorukban sportoltak, és ezt használják fel kifogásnak hogy most miért tunyulnak a inkább. Hiszen gondoljunk csak bele, egy lábtörés után, mikor nincs használva az izom, miután leveszik a gipszet, az egyik végtag mennyire elvékonyodik, konkrétan elsorvad. Pedig egy gipsz sem 3 évig van fent, hanem csak pár hétig. Az izmok mint olyan nem sorvadnak el teljesen egy mozgásszegény életmód hatására, hisz ahhoz is izommunkára van szükség hogy egyszerűen mozogjunk, hogy felemeljük a kezünket vagy sétálni tudjunk. Bármilyen hely – és helyzetváltoztatáshoz izomra van szükség. Csak épp nem mindegy, hogy mennyire. Ezért aztán mondhatja nekem bárki hogy a gyerekkori sportolás által “visszamaradt” pompás izomzata van annak ellenére hogy 15 éve egy métert nem futott, hát nemtom... Vannak szerencsés alkatúak, igen, de attól hogy valaki szerencsés genetikájának köszönhetően 12%-os testzsírszázalékkal rendelkezik, még nem biztos hogy végig tudna futni hosszában egy focipályát vagy felemelni egy zsákot. Így aztán attól, hogy valaki a mozgáshiány hatására nem lett 200 kilós, még ugyanúgy veszélyeztetik a mozgásmegvonás hatására nagyobb eséllyel kialakuló betegségek. Az emberi szervezet mozgásra lett kitalálva. Úgy van felépítve hogy mozogjon. Ebben nincs kivétel. Mindenki így van összerakva.

Jó esetben a rendszeres sport erősíti a testet és a lelket. Ezt mindenki elméletben nagyon jól tudja. Ha viszont hirtelen elhatározástól belelkesülve nekiugrasz az edzésnek mint bolond tehén az anyjának és  túlterheled magad, és néhány hónap alatt szeretnél behozni több évnyi lustálkodást, a dolog könnyen a visszájára fordulhat, ezért mindenképpen fokozatosan kell nekiesni a fenenagy sportolásnak. De tényleg na.

Még az eltunyult izmokkal, a gyenge fizikummal együtt is ajánlatos elkezdeni a sportolást, hiszen valahogy el kell indulni, minél hamarabb, annál jobb. A másik ok a rendszeres mozgásigény felébresztésére, hogy az inaktivitáshoz hozzászokott szervezet számára fontos az aktívabb életmód bevezetése, hiszen nagyon sok betegséget lehet megőrizni a rendszeres tornával. Nyilván nem 5-10 kilómétereket kell lefutni első alkalommal, hiszen egyrészt nem is bírná teljesíteni a távot a szervezet, másrészt lehetetlen követelmények sikertelen teljesítése a további edzéstől még jól el is veszi az ember kedvét. Manapság már rengeteg sporttevékenység, sportfajta közül választhatunk, mindenkinek megtalálhatja a személyiségéhez leginkább illőt. Ha nem tudunk választani, előbb gondolkodjunk el, milyen típusú tevékenységeket preferálunk (egyéni, társas, dinamikus, lassabb, zenés vagy csendes stb.), milyen érdeklődési körünk van amibe beleillene a sport (salsa, karate, stb), milyen a habitusunk (jóga vagy kick-box). Ezek ismerete megkönnyíti a választást. Csak halkan jegyzem meg, hogy lehet, hogy vidéken nincs olyan széles választék, de bicikli vagy focipálya ott is van, aminek az esetek 90%-ban van salakpálya a szélén. Továbbá sok vidéki városban is van uszoda. A nagyokban több is. Ismerek sok-sok olyan embert (szerencsére) akik meló, több gyerek, kutya, nagymama, cukorbetegség, miegymás mellett járnak edzeni. Mert megoldják. Az időhiányra csak annyi a kommentem még, hogy a heti 168 órából 2-3-at ne tudjon valaki sportra áldozni, nem hiszem el. Több időt elvesz a Szulejmán meg a mittudomén mik mennek mostanában a tévében. 168-ból 3 óra, az tudjátok mennyi? Egy hétnek az 1,7%-a. Tudjátok mennyi tölt egy átlag magyar tévézéssel hetente? Elájultam mikor olvastam: több, mint 30 órát!!! A pénz szokott még kifogás lenni (igen, néha nemcsak kifogás, vágom). A futás pl ingyen van. A biciklizés is. A gyerekkel játszóterezés is. A túrázás is. A kutyasétáltatás is. Valóban, egy erobikóráért vagy uszodabérletért fizetni kell, de egy doboz cigi meg 1000 Ft. Nem is mondok erről többet.

Szóval csak és miután már elmondhatjuk magunkról, hogy szinte mindent kipróbáltunk, terepfutottunk és jógáztunk, zumbáztunk és crossfitteztünk, úsztunk a gyerekkel (vagy amíg a gyerek az úszótanfolyamon nyomult) és túráztunk, lovagoltunk és thai chi-ztunk és semmi nincs már amit – akár érintőlegesen – nem próbáltunk és egyik sem tetszett, sőt maga a sportolás élménye sem ad semmi pozitívat számunkra, és elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, továbbá felkészültünk hogy nem leszünk aktív időskorúak, hanem majd ülünk egy karosszékben naphosszat, akkor sincsen semmi baj, szabad országban élünk, és ha engem kérdeztek mindenki azt csinál amit akar. Nem akarok és nyilván nem is fogok senkit akarata ellenére meggyőzni arról hogy sportolni milyen jó, és mégha néha közben nem is annyira jó mikor zihálva köpjük ki a tüdőnket, utána a semmivel sem összhasonlítható büszkeség és jóérzés mindent megér. Külsőségekről direkt nem beszélek, hogy mellesleg még jól is fog kinézni az ember tőle, mert a szépség szubjektív. Nem kezdem el sorolni a sportolás pozitív hatásait mert mindenkinek már a fülén folyik az épp aktuális 10/50/100-as lista, de aki nem veszi ezt komolyan az kezdjen el egy jó orvosgárdát találni idősebb napjaira, meg nyisson egy önkéntes egészségpénztári számlát...  Lesz munkája a következő évtizedekben a gyógytornászoknak, az egyszer biztos. 

Friendship is not a big thing... it's a million little things

A mindentudó wikipédia szerint a barátság nem más, mint: „összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az alanyok társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív erőforrás. A barátság az egyik emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés.

 A barátság önkéntes jellegű, a barát pedig nem helyettesíthető. Egy barát kiválasztása szabad és tudatos cselekvés eredménye. Sok más emberi kapcsolattól eltérően a baráti viszonyoknak nincs intézményes hátterük, a barátokat nem kötik össze formális kötelezettségek, sem szankciók, a barátságot nem szabályozza törvény. Viszonosság jellemzi: akit barátomnak választok, az is barátjának választ engem. Fontos tehát az önkéntes jelleg, a kölcsönösség, az egyenlőség, a bizalom, az intimitás és az együttműködés, de ugyanennyire lényeges szempont a közelség és a hozzáférhetőség is.”

A nők általában mindent megosztanak legközelebbi barátnőikkel, még olyan dolgokat is, amelyekről sosem beszélnének férjüknek vagy szüleiknek. Ezért amikor egy barát, aki mindent tud rólunk, hirtelen elfordul tőlünk, azt úgy éljük meg, mintha valaki kést döfne a szívünkbe.

"A női barátságok rendkívül intimek és erősek, ezért egy ilyen kapcsolat megszakadása legalább olyan fájdalmas lehet, mint egy szakítás. A nők általában saját értékmérőjüknek tartják barátságaikat, ezért a barátságok megszakadása nemcsak az elutasítás miatt fáj nekik, hanem azért is, mert úgy érzik, nem elég jók a másiknak."

Szeretetre kiéhezett korban élünk. A mai „alternatívnak mondott” orvosok (leginkább úgy hívjuk őket csak így összefoglalóan hogy természetgyógyászok) a megmondhatói, hány ember betegsége mögött áll valódi okként a szeretethiány. A “civilizált” társadalmakban amúgy sem divat az érzelmek kimutatása, ezért a „hagyományos” orvoslás alapja tulajdonképpen annyi, hogy az ember egy bonyolult gépezet, amelynek pusztán szerkezeti baja lehet és a gyógyítás nem más, mint alkatrészek megjavítása, szükség esetén cseréje. Nemrég olvastam egy könyvet, amibe egy orvos tapasztalatait is belefonták. Az orvos egy tehetséges sebész volt, aki tökéletes munkát végzett. Azonban egyszer, egy saját személyes dráma hatására elkezdett törődni is a betegeivel, nemcsak bevarrta a sebet és jónapot, hanem odaült az ágyuk szélére vizit alatt, megfogta a kezüket, érdeklődött a hogylétükről. Láss csodát, a betegek gyógyulási aránya 30%-kal megnőtt hirtelen, látszólag a semmitől. 

Napjaink gazdaságközpontú szemlélete nem tűr meg semmiféle szentimentalizmust, sőt még magát a szeretetet (szerelmet, barátságot) is sokszor valamiféle fizetőeszköznek használjuk amit akkor adunk, ha kapunk is érte valamit. Sokan eleve úgy látják, hogy a szeretet lényege az, hogy őket szeressék, és ezt külsődleges dolgokkal, amibe az öltözködéstől, kinézettől bizonyos megtanulható magatartásformákig sok minden belefér, el lehet érni. Kvázi meg lehet vásárolni. Nehezen látják be, hogy görcsös erőlködésük önmaguk megszerettetésére inkább szomorú, mint szeretetre méltó. Ebből adódik az, hogy az emberek nagy része előbb-utóbb maga kénytelen megtanulni a szeretést, és hogy hogyan kell elérni hogy szeretve legyél. Vagy legalább rájönni, hogy valahogyan másképp kéne csinálni amit eddig csinált. Szerencsére azt tapasztalom mostanában, hogy az emberek kezdenek ezek felé a dolgok felé nyitni, fordulni, és befogadóvá válni (ahogy saját magam is). A rossz hír (nekem) csak az, hogy ez sajnos az én generációmban már nem fog radikálisan változni. Talán 1-2 generáció múlva újra visszatérhetnek az emberek a normális emberi kapcsolatok és a felvállalt lelki élet világába.

Nagyon nehéz egyébként megtanulni, és azon gondolkodtam a minap hogy talán lehetséges, hogyha nem tanítják meg abban a korban mikor erre legfogékonyabb vagy (nyilván a szüleid, igen) akkor teljesen sosem alakul már ki: hogy a legfontosabb az, hogy saját magunkat szeressük. Senki nem fog szeretni minket, ha mi magunkat nem szeretjük. Én sem hittem el ezt sokáig, illetve elhittem, de lehetetlennek tűnt a megvalósítása ezért követtem az addig „bevált” gyakorlatot de sajnos beigazolódott hogy tényleg így van, és a külsőségektől remélt szeretet tényleg nem vezet sehová. Sokan félnek (félünk) attól, hogy kevésbé fognak szeretni, ha kimondjuk az igazat. Nem könnyű ezt összeegyeztetni, én még mindig küzdök ezzel… Azt tapasztalom hogy ennek a tanulásnak a lépcsőfokait fokról-fokra kell bejárni, nem lehet csak úgy átugrani. Remélem, hogy ennek a tanulási folyamatnak a hozadéka az lesz, hogy azok az emberek, akikkel kapcsolatban voltam/vagyok/leszek és akiket fontosnak érzek, már nem esnek áldozatául a materialista társadalom által belénksulykolt, emberi kapcsolatok hosszútávú fenntartására teljességgel alkalmatlan viselkedésformának amit én magam is nagyjából 30 évig műveltem. (Persze van, aki egy életet leél így mert vagy nincs szüksége rá, hogy változtasson, vagy nem jön rá sosem hogy kéne.) És azt is remélem, hogy azokkal a barátokkal akikkel viszont valami oknál fogva megszakadt a kapcsolat, de még dolgunk van egymással, sikerül majd újra egymásra találnunk. Én nem hiszek ebben a fonál-dologban, hogy elszakad meg össze lehet kötni meg csomó marad meg mittudomén hogy van, én abban hiszek hogy mindenki hibázik. Viszont ha úgy hibáztál, hogy nem volt rossz szándékod a másik felé, hanem csak egyszerűen így sült el, akkor ha itt az ideje, helyrehozhatóak a dolgok. Nem vonatkozik ez a rosszindulatból vagy direkt negatív szándékból elkövetett hibákra természetesen. Persze az is lehet hogy nem lehetnek mindig ugyanazok az emberek a barátaid, és valakinek csak bizonyos ideig van helye az életedben. Nem tudom. Én mindenesetre csak saját magamat változtatni tudom és próbálom, és mindenkinek csak ennyit kéne tennie, hogy a világ egy szebb hely legyen. Remélem, hogy az én kis minike energiabefektetéseim ebben az óriási univerzumban mégis értékelve lesznek előbb-utóbb.

“Az élet legfontosabb pillanata a jelen pillanat, a legfontosabb személy, akivel most beszélsz, a legfontosabb feladat pedig a szeretet.”

Megbánás?

Mindenkivel előfordul, hogy görgeti maga előtt a tennivalókat, elintézendőket, döntéseket, esetleg a fogyókúrát, az életmódváltást, az edzést vagy bármit. Vagy azért mert keresi az egyszerűbb megoldást, vagy mert éppen talált magának jobb elfoglaltságot, de legalábbis egy jónak tűnő indokot, hogy miért nem azt csinálja, ami már a körmére ég. Pénteken elhatározod, hogy hétfőtől fogyókúrázol. Jön a hétvége, van elég idő ráhangolódni, jó alkalom közben megnézni mi is van pontosan a fagyasztóban, az ott maradt túrótortát még holnap pont ki lehet olvasztani mert még csak vasárnap van, itt a nagy alkalom. Közben lehet filózni, hogy fogyókúra címén hétfőn még megeheted-e majd a vasárnapi ebéd maradékát, kidobni mégsem kéne. Ezt a sztorit mindenki ismeri, és sajnos folytatni is tudja.

Így halasztódik a fogyókúra is, napról napra, hétről hétre. A halogatás nem más, mint időhúzás. Hiszen mennyivel kellemesebb esténként a tévé előtt jókat enni, majd beájulni az ágyba, mint szoros időbeosztással 3-4 óránként kötelezően enni valamit, és a valami alatt nem azt érteni hogy “bármit ami a büfében épp megtetszik, mégha cukorból meg zsírból áll is kizárólag”, tévézés helyett meg biciklizni menni a gyerekkel.

De mi lehet a halogatás igazi oka?  Talán félelem, hogy leégünk önmagunk előtt, ha csődöt mond az erős jellem, és feladjuk – bármi is legyen a döntés tárgya. Félünk attól, ha nem sikerül. Félünk mások véleményétől, de alapvetően nem is igazán tudunk azonosulni a cél gondolatával, hiába érezzük, hogy már nem halogatható, mert napról napra tovább romlik a helyzet, tovább hízunk, egyre rosszabb bármiben is vagyunk és bármit is kívánunk megváltoztani.

Túlzottan nagy kihívás lenne pont MOST (értsd bármikor, amikor nincs kedvünk, lelkierőnk stb) fogyókúrázni, amikor kánikula van, amikor túl hideg van, nagy a hajtás, épp festés van a konyhában ezért nehéz főzni, meg amúgy is most kezdi a gyerek az iskolát és stressz van, még nincs menza ezért amúgyis főzni kell, meg jön az a céges utazás még jövő héten amikor kötelező lesz elmenni a partnerekkel vacsorázni, akkor már addig minek kezdjem el, és a többi.

Vajon szükségünk van arra az feszültségre, amit az utolsó pillanatig halogatott döntés és cselekvés okoz, hogy már önmagunk előtt is szégyenkezve belevágjunk végre abba amit oly régóta tolunk magunk előtt, jelen példa okán a fogyókúrába?? Vagy pont egy külső erő kell ami meglendít? Lehet az egy rémisztő orvosi lelet, vagy esetleg egy gúnyos beszólás egy cingár bolti eladótól (ilyen méretet nem tartunk...), vagy bármi, rajtad akár kívülálló ok ami egyszer csak lelök a csúszdán aminek a tetején ücsörögtél eddig bután tekingetve körbe, és a csúszdán már nem lehet megállni, csak az alján. Ott már végig kell csinálni, mégha sajtreszelő is van a csúszda közepére erősítve... Nem tudom.

Valahogy könnyebb másra fogni, mert eddig mindig megúsztuk a tényleges fogyókúrázást azzal, hogy a párunk és a család utolsó percben azt mondta, „én így is szeretlek”, meg hogy “minek fogyókúrázol, jó vagy te így is” meg “jó hát van rajtad pár kiló de az még belefér/nem vagy már 18 éves/mit vársz már szültél két gyereket, örülj hogy egyáltalán így nézel ki/majd leadod”.

És ha végül nagy nehezen egy hétfő reggel el is kezded, még mindig ott van a mindig visszatérő mumus, hogy feladod. Mert megint hétvége van, meg amúgy is ettél egy fagyit és akkor mára már mindegy, na akkor már erre a hétre is mindegy, a franc majd hétfőn újrakezdem. És ilyenkor jön a bűntudat. A bűntudat nagyon szar. Bármi legyen is az oka, legyen bár valami amit magad ellen, vagy más ellen követtél el vagy pont hogy hagytál ki amikor ott volt az alkalom. És az idő csak megy. Hónapok-évek mennek el semmittevéssel mindenki életéből. És a végén ott marad a megbánás, ha végül tényleg semmit sem csináltunk. Hogy éveket pazaroltunk el abból az egyből az életünkben, ami tényleg véges, az időnkből. Pedig lehetett volna sokkal szebb/jobb/vékonyabb/boldogabb. Hogy mondhattam volna, hogy csinálhattam volna másképp, vagy egyáltalán csinálhattam volna...

De ott a végén mindig rájönnek az emberek, hogy mindez csak rajtuk múlott, senki máson. És ez a megbánás az, amit senki nem akar érezni majd amikor eljön az ideje. Ez lesz az, amit már nem lehet megváltoztatni. Most még lehet. Most még megbánhatjuk, most még megváltozathatjuk, bármi legyen is a témakör. Most még lehet jobb. Így sem tudjuk meddig tart, de a változtatásra sosem késő.

Mind emlékszünk arra, amikor kiskorunkban megharaptunk egy másik gyereket a játszótéren. Az óvónéni azt mondta, kérjünk bocsánatot, és kértünk is, de nem őszintén. Mert az, akit megharaptunk, meg is érdemelte. De ahogy idősebbek leszünk, a bajt helyrehozni nem olyan egyszerű. Ha kinősz a homokozóból, nem mondhatod csak úgy, hanem úgy is kell gondolnod. Persze, amikor felnőttek leszünk, a "sajnálom" nem egy egyszerű szó. Felnőttként nem csinálhatjuk vissza a hibáinkat, és ritkán bocsátunk meg magunknak értük. Ez jár a felnőttséggel, ettől hívhatjuk magunkat felnőttnek. De mindig jobban akarjuk csinálni, jobbak akarunk lenni. Jóvátenni a rosszat, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Persze a "sajnálommal" nincs mindig vége. Talán mert túl sok mindenre használjuk, fegyvernek, kifogásnak. De ha tényleg sajnáljuk, ha jókor mondjuk ki, ha úgy is gondoljuk, akkor megteszi. Ha tettekkel mondjuk el, amit szavakkal nem tudunk. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" tökéletes. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" maga a megváltás. És mivan ha későn mondjuk?

“Miért is nem mondtam meg neki akkor, mennyire szeretem...“

“Miért is nem tanultam akkor, amikor lehetett volna...“

“Miért nem kezdtem el a fogyókúrát két hónapja, az idő ígyis-úgyis elment, és most már lehetnék 10 kilóval kevesebb”  - és sorolhatnám még, biztos mindenkinek van ilyenből egy tucatnyi legalább.

Mindig azokat a tévedéseinket bánjuk meg, ahol nem hallgattunk arra a csendesen suttogó belső hangra, mert elnyomta az akaratunk, a vágyunk zaja (vagy a francia krémesé). Ahol erősebb volt az önző érdek, a könnyebbnek tűnő út. A múltba visszatekintés, a lehetséges verziók, kihagyott lehetőségek elemzése mindig nagyobb önismeretre tanít.

Én hiszem, hogy van választásunk. Mind arra, hogy tanuljunk a hibáinkból, mind arra, hogy megbocsássunk.  

Lesz még lehetőségünk arra, hogy a megbánás és megbántás fájdalma miatt már óvatosabb kalandorokként több időt adjunk magunknak egy döntés előtt, vagy tudjuk azt, hogy nekünk ennek vagy annak a dolognak a megtételéhez több bátorságra, vagy erőre van szükségünk, vagy csak simán megtudjuk, hogy mit kellett volna tennünk ehelyett vagy ahelyett, hogy mi lett volna ha... És hogy legközelebb már jól csináljuk.

Szerintem ezekből csak fejlődni tudunk. Már aki akar persze. És aki fejlődni akar és tud, az nem fogja a végén megbánni...