„A burnout kifejezés Herbert J Freudenberger
pszichoanalitikustól származik. A szindróma érzelmileg krónikusan terhelt,
stressznek fokozottan kitett egyéneknél lép fel, akik fizikailag, szellemileg
és érzelmileg kimerülnek, ami reménytelenséggel, motiválatlansággal, célok
elvesztésével jár. Az illető önértékelése lecsökken, illetve környezetük felé
nő a negatív beállítódásuk.„
Nem kell ahhoz elvakult sportolónak lenni, hogy valaki
életében eljöjjön egy olyan időszak, amikor semmit sem akar. A célok - ha
vannak - sokkal távolibbnak és elérhetetlenebbnek tűnnek, a napi rutinfeladatok
is hirtelen nehezek lesznek, mosolyogni meg már végképp nem marad erőnk. Talán
még érthető is, ha ez az időszak ősszel vagy tél vége felé köszönt ránk. A
hideg nappalok, a még hidegebb estékkel, nehéz reggel még sötétben ébredni és
munka után már megint sötétben hazaindulni. Vagy mikor a gyönyörű színes őszből
hirtelen undok nyálkás november lesz, és hetekig nem tudod feldolgozni hogy
mivan...
De hogy így a tavasz kezdetén, a gyönyörű napsütésben
motiválatlanságcunami sodorjon el valakit, olyat még nem hallottam, pedig
mondhatom - saját tapasztalatból mégpedig – hogy létezik.
Ha egy hobbisportoló elveszti a motivációját, akkor nem sportol.
Először csak egy-két edzés marad ki, de a folyamat addig nem áll meg, amíg azt
nem mondja: franc az egészbe! A profik persze ezt nem tehetik meg mert az olyan,
mintha én nem járnék be a munkahelyemre motiválatlanságra hivatkozva, és hát az
meg nem úgy megy...
Nem tudom mikor kezdődött. Pár hete még tele voltam célokkal.
Esténként, munka után vagy munka előtt szorgalmasan jártam edzeni, hajnali fél
hétkor már a futópadon álltam vagy épp valamelyik súlyzóval viaskodtam, és még
élveztem is. Aztán egyszer csak megindult a mélyrepülés. Először csak a
hétköznapok edzései maradtak el, majd a hétvégiek is. Lejárt a bérletem, azt
mondtam, hogy “csak egy hétig nem veszek újat”... ez volt kb egy hónapja...Először
nagy lelkesen elkezdtem még a hidegben futni járni (öhm... egyszer voltam),
aztán már oda se, mindenféle indokokkal (megfájdul a torkom a hidegben és
társai).
A másik baj meg az, hogy ahogy múlik a sportolás adta energia, úgy rántja magával a
jó kedvem is. Érzem, hogy tennem kell valamit, rá kell venni magam valamire,
bármire, bárakármire, mert abból erőt tudok meríteni. Csak egy erobikóra, vagy
futás. Csak egy. Annyi, hogy megérezzem, erre van szükségem. Egy pár napja úgy gondoltam, hogy dereng a
fény az alagút végén, vagy nem tudom, lehet hogy már túlságosan utáltam magam a
saját lustaságomért. El is mentem a tesómmal futni, lényegében egész jól
teljesítettünk mert a Margit hídtól egészen a Lágymányosiig futottunk elég jó
tempóban. Aztán ezen felbuzdulva másnap lementem a szigetre, ahol is a
futópálya távjának felénél rogytam össze, de nem is igazán a fáradtságtól
inkább attól, hogy nem volt erőm/kedvem/nemtommim tovább rakni magam elé a
lábaimat. Azután szégyenszemre lesütött szemmel hazavillamosoztam.
Ehhez persze hozzátartozik, hogy olyan nagyon szerencsés
testalkatom van, hogy mondjátok meg mennyit hízzak egy hétvége alatt, és én
teljesítem. Tehát mondhatom, hogy egy hónapja főállásban hízok. Tudom, szégyen
hogy egy ennyit sportoló ember ilyen periódusba kerüljön, de mégis megtörtént, és most kénytelen-kelletlen nagy nyilvánosan be is vallom hogy - bár a környezetem meg van róla győződve - mégsem vagyok halhatatlan Terminátor(nő).
Kellene valami tolóerő ami vagy aki kitaszigál ebből a gödörből, hogy újra
mosolyogva rángassam magamra az edzőcipőmet hajnali fél hétkor (jó az,
higgyétek el, egész más a napotok egy reggeli edzés után).
Szóval van valakinek valami ötlete, mit tehetnék? Tudom,
szedjem össze magam és ne rinyáljak (én is mindig ezt mondom másoknak, na most
visszanyalt a fagyi), meg hogy csak elindulni nehéz és utána jó lesz, a sport
erőt és energiát ad meg minden, kiválóan tudom szavalni ezeket, és tudom, hogy
még igazak is, de most hiába mantrázom, nem használ. Továbbá azt is nagyon jól
tudom, hogy vannak itt ezek a kulcsszavak, mint kötelesség, felelősség és fegyelem, amik
sokaknak ijesztően hangzanak. Pedig ezek nélkül nincsenek az életben igazi,
tartós eredmények, sikerek, sem a sportban, sem a hivatásban, sem pedig az
életfeladatok követésében. Elméletben megy ez nekem, kiválóan. A probléma csak
annyi, hogy még sosem volt ilyen periódusom, mint ez a mostani, ezért nem tudom
mit kell tenni hogy visszatérjen az ihlet...
Már utána is olvastam a dolognak végső kétségbeesésemben, és
azt mondják az okosok, - ami mindenki által ismert tény, mellesleg - hogy a
legtöbben nincsenek tisztában a saját korlátaikkal. Vannak olyanok, akik
alulértékelik magukat, ezért meg sem próbálnak fejlődni, kibontakozni. Mások
épp ellenkezőleg: túlterhelik magukat fizikailag, szellemileg, érzelmileg.
Mindkettőnek a következménye lehet az állandó fáradság, a motiválatlanság,
később a kiégettség... Lehetséges, hogy a másodikba estem bele? Pedig akkor
amikor hónapokig nyomtam, nem éreztem megterhelőnek a heti 5-6 edzést... De ezt
vajon hogy lehet megtudni, hogy kinek mik a határai, hogy mi az ami már sok
ezért idővel visszavet, és mi az ami fejlődést eredményez?
Szóval tényleg, komolyan, valami ötlet nagyon kéne.
Valaki...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése